Kristina Sprindžiūnaitė ajánlja
Kein Sturm, nur Wetter (Vihar helyett a szokásos időjárás)

© S. FISCHER Judith Kuckart könyvében, amelynek címe minden bizonnyal komoly kihívás elé állítja majd a fordítókat, egy olyan nőt követhetünk nyomon korábbi szerelmeinek színhelyére, aki nem mellesleg a neurobiológia doktora. A képzeletbeli utazásra egy véletlen ismeretség készteti a hősnőt: Robert Sturm, az új ismerős Szibériából érkező gépe hat nap múlva fog leszállni Berlinben, a tegeli repülőtéren. A biológusnő pedig addig is Viktor és Johann, Nyugat-Berlin és a német periféria között ingázik, és egyrészt igyekszik felidézni azt, amit elfelejtett, másrészt képzelődik a szerelemről – mindezt erős, rövid jelenetekben elbeszélve.
 
Az 1959-ben született Judith Kuckart nem számít már újoncnak az irodalmi életben, jóllehet a táncszínház felől érkezett. A táncszínházi kezdeteket idézik plasztikus figurái, narrációjának finom ritmusa és komoly szívóerőt kifejtő érzelmi intenzitása is. A víziókkal átszőtt visszaemlékezések alkalmat adnak annak feltárására, ami félresiklott a hősnő életében, de lehetővé teszik az emberi agy működésének elbeszélői megközelítését is, hiszen éppen azt kutatja a neurobiológusnő, ami agyunkat a közvetítés és kapcsolatteremtés szervévé teszi. Mellesleg ugyancsak agyunk állítja elő és legitimálja a számmágiát is: több konstellációban is előfordul a szövegben a 18-as szám az életkor vonatkozásában.
 
A jelenetek előre és vissza ugrálnak az időben, de ez nem okoz zavart, hanem organikusan hat, hiszen saját élettörténetünket sem kronologikus rendben szoktuk elmesélni. A jelenetek közé pedig beékelődnek a jelenről szóló feljegyzések, amelyek a szubjektivitást feladva külső nézőpontra, a játék perspektívájáról a munka perspekítvájára váltanak. Érdekes megfontolásokat indíthatnak el az olvasóban ezek a váltások is, mégpedig azt illetően, hogy nem az-e valójában az ember, amit elfelejtett. A történetek ugyanis nem érnek véget ott, ahol maguk a könyvek véget érnek.

DuMont