Kiss Noémi
„Idegenek” | Választás a művészetben

Nemrég rendeztek egy érdekes kiállítást az FKSE (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület) galériájában „Művésznek mentem, idegen lettem” címmel. Elsőgenerációs művészekről szólt. Olyanok állítottak ki, akik úgy érezték, kívülről érkeztek a művészetbe, „vidékiek”. Kiderült, hogy a centrumba kerülve – épp ellenkezőleg, mint ahogy várták – még kevésbé adatik meg számukra a választás lehetősége. A kiállítás tagadja a művészeti autonómiát. Visszaélések, tárgyiasítás, bejáratott kapcsolathálók szövik át. A művészeti rendszer végleg felszámolja a zsenikultuszt? Az amúgy is szűk kör örökre bezárul? Hiába mutatja kifelé a nyitottságot, toleranciát, szabadságot. Aki látszólag bent van, még az is idegenkedik a közegtől.
 
A kiállításból kiindulva felkerestem négy, számomra izgalmas női alkotót, hogy válaszoljanak a művészethez való viszonyukról feltett kérdéseimre. 

Szerinted ma az általad jól ismert – hisz részese vagy – művészeti rendszer mennyire adja meg a nőknek a szabad választás jogát? Mennyiben korlátozza őket?

TRAPP DOMINIKA
képzőművész, Budapest
 
Sok múlik azon, hogy egy nő épségben kerül-e ki a művészeti felsőoktatásból. Én az ottani viszonyokat súlyosabbnak ítélem, mint a professzionális szakmai közegben tapasztaltakat. Számtalan visszaélésről van tudomásom: a nagyobb számban tanító férfi tanárok, „mesterek” közül többen tekintenek – egy ottani ismerősöm szavaival élve – „budoárként” a rájuk bízott osztályokra. Akinek diákként visszaélnek a bizalmával és megéli, hogy a képességeinél sokkal nagyobb érték a „közeg” – legalábbis, amit közegnek hisz diákperspektívából – számára a teste vagy a szexuális vonzereje, az ezt az autonómiáján és integritásán ejtett sebet keserves munkával tudja csak eltüntetni. Feltéve, ha sikerül neki. Úgy gondolom, a kihasználtság és a tárgyiasítás érzése korlátoz a szabad döntéshozatalban. Mivel saját, szuverén értékítéletünkbe vetett hitünket csorbítja.
 

CSEH GABRIELLA
fotográfus, Párizs

Ugyan tizenegy éve nem Magyarországon élek, de úgy gondolom, hogy eljövetelem előtt és azóta is szabadon választok. A művészeti rendszernek nincs befolyása és soha nem is volt. Mivel nem vagyok házas, gyermektelen vagyok, így talán az ezekre a szférákra érvényes szociális/politikai intézkedések és döntések sem érintettek/érintenek.

A 2008-as kormányválság évében jöttem el véglegesen. Utána egy francia divatcégnél dolgoztam kutatói-fejlesztői területen fotográfusként. Nem konkrét politikai/gazdasági esemény volt eljövetelem oka. Az otthoni korlátozásokat elsősorban nem mint nő, hanem mint ember éltem át. Ezeknek nem volt köze a szabad választás jogához sem. Egészen egyszerűen gyermekkorom óta nem akartam Magyarországon élni. Vidéken születtem. Pesten és Franciaországban tanultam.
 
Magyarország túlságosan zárt, rendszereit instabilnak és sikamlósnak éreztem. Minden értelemben. Főleg ahhoz képest, amire vágytam. És ami máshol, a személyes pozícióból nyithatónak tűnt. Így jobbnak láttam eljönni, mielőtt mondjuk szorosabban összekötöttem volna bárkivel is az életem.
 
Az eljövetelem előtt amúgy minden vagyonomat ellopták egy bankkártyás csalássorozat során. Végül a művészeti rendszer André Kertész Ösztöndíja segítette az első két hónapomat Párizsban.
 
Szexista viselkedéssel a magánéletben találkoztam legbántóbb módon. Mint utólag ez kiderült, csak Magyarországon. Franciaországban nem tapasztaltam ilyet. Az egészhez csak annyit fűznék hozzá, hogy igencsak sérelmezem a gazdasági/szociális rendszerektől, hogy nincsenek szinkronban a dolgok aktuális állásával (pl. túlnépesedés). A családi vagy gyermekek számával emelkedő szociális juttatások igazságtalanok. Hibásan csak lokálisan, országonként kezelik a kérdést. Ha már valakit, akkor azokat kellene kedvezményekben részesíteni, akik nem vállalnak gyermeket.


BAJUSZ ORSOLYA
kultúrakutató, Budapest
 
Kívülről érkeztem a művészetbe. Ma már kutatóként dolgozom. Nem hiszem, hogy specifikusan nőként vagy nem nőként adja meg, vagy tagadja meg a szabad választás jogát bármelyik rendszer. És azt sem, hogy a szabad választás az, amire fókuszálni kéne. Ebben már nem hiszek. Példának okáért: nem arról van szó, hogy választhatok-e vagy sem, hogy elmegyek-e szülni a munkahelyemről, amikor projektalapú, határozott ideig tartó a legtöbb munka és pénzkereseti lehetőség, akár nő vagyok akár férfi. Ez a közeg elég rosszul fizetett és alacsony presztízsű ahhoz, hogy több legyen benne a nő, mint a férfi. Éppen úgy, ahogy az egészségügyben. A szexuális visszaélés viszont valódi probléma. Szerintem csak rontottak rajta a #metoo-s boszorkányüldözések. Mert nem a szabad választás kérdéseként (nem lehet a szerelmet megtiltatni, stb.), hanem korrupciós ügyekként kellett volna foglalkozni velük: Hogyan csatornáznak be állami erőforrásokat privátba? Hogyan csinálnak privát budoárt egyetemi tanszékekből? Ebben a művészeti oktatás kiemelkedő.
 

ERŐSS NIKOLETT
kurátor, Budapest Galéria
 
A művészeti rendszer sokféle. Ha az állami/önkormányzati szférát vesszük, ott a változások lassúak. A nők iránti bizalom nehezen épül, szerepük a háttérmunkában, az adminisztrációban jelentős. Ott aztán nem sok választás van, a működés kötött. A felsőbb döntéshozatali szinteken a NER-térnyerésével nem is igazán a nő/férfi a cezúra, hanem az igazodás, a rendszerhez való lojalitás a meghatározó. A nők választhatnak, hogy a hatalom képviselőit választják-e. Máskülönben ugyanúgy kuss, mint a férfiaknak. Emellett működik egy alulról szerveződő civil közösség és egy üzleti világ is, mindkettő több teret enged a nőknek. Előbbiről vannak közelebbi ismereteim. Az állami szféra kiábrándító diszfunkcionalitása elől menekültem ide. Nem akartam több rossz kompromisszumot, inkább megcsináltuk a magunk párhuzamos valóságát. Nőkkel, zömében. Persze ez a rendszer is több másikba ágyazódik. A gyerekek, a család, a szélesebb társadalmi kontextus révén nem korlátlan a szabadság. De vissza a művészethez: nem építek olyan rendszert, amely a nők, vagy bárki más szabad választásának jogát korlátozza.
 

Létezik autonóm műalkotás? Szerinted van a művészetben ma igény autonómiára?

BAJUSZ ORSOLYA
 
A személyes tapasztalatom az, hogy a művészeti rendszer a mai Magyarországon egy sokkal tágabb reprezentáció-iparba ágyazódik, ami morális pozíciók kijelölésén, felmutatásán, személyessé tételén keresztül gazdasági függéseket és geopolitikai viszonyokat legitimál. Sajnos az úgynevezett „civilek” (NGO-szektor) is túl közel kerültek a művészethez. Ma különféle ipari lobbik és hatalomért törtető, politizálgató gittegyletek is felkeresnek művészeket, vagy magukat művésznek állítják be. „Feministák”. „Női politikusok”. Ezeknek sokszor semmi valódi társadalmi bázisa nincs, ezért próbálnak a művészeten, illetve a valódi civil kezdeményezések leuralásán keresztül legalább szimbolikus legitimációt szerezni maguknak. 
 
Éveken át próbáltam navigálni ezekben a hálózatokban. Aztán arra jutottam, hogy minél idegenebb vagyok ettől az alakoskodó, a saját vélt nagyszerűségén meghatódó, saját magát az igazság és a morál letéteményesének tartó, a magyar társadalmat lekezelően civilizálgató nómenklatúrától, annál jobb lesz nekem. Példának okáért, ahogy az alternatív kultúrát átmérgezte a politikai pózerkedés, vagy ahogy ellehetetlenítik a paradigmaidegen, alulról jövő önszerveződő kezdeményezéseket – nemhogy művészet nincs, a fű nem nő ki. A normális élethez alap az autonómia, nem csak a művészethez. 
 

ERŐSS NIKOLETT
 
Szerintem nincs, sosem volt autonómia. A művészet mindig számos kontextusba ágyazott, elköteleződései és kötöttségei vannak, a függetlenség itt nehezen értelmezhető. Ha a hatalomtól való autonómiára gondolsz, akkor az alapvető igény. De nem teljesíthető, inkább finomítható, tudatosítható a viszony.


CSEH GABRIELLA
 
Autonóm műalkotás: ellentmondásos. A „műalkotás" valamilyen konszenzus alapján nevezhető műalkotásnak, ráadásul a szó magyarul hordoz magában valami gyönyörrel, szépséggel telített dolgot. Az „autonóm” lehet kánonon túli, abszolút értelemben kábé semmihez sem köthető, de legalábbis nem klasszikus értelmezési kulcsokkal járó megfejtésekhez tapadó. Mégis, a művészet egyik lényege az autonóm kifejezésmód. Ha nincs rá igény, akkor a művészetre sincs igény.
 

TRAPP DOMINIKA
 
A művészetben, ahogy az élet más területein is, az autonómia valószínűleg illúzió lehet csak. Mivel nem tudjuk számba venni az összes külső és belső - vagy belsővé vált – erőt, amely cselekvésre és véleményformálásra késztet. Folyamatosan gyanakodnunk kell saját autonómiánk kapcsán. Műalkotások létrehozásánál a szemünk előtt nyilvánul meg saját beágyazódottságunk. Hiszen miközben valami rendkívül egyedire törekszünk, mások gondolatait recirkuláljuk csupán. Ami a munkánkban egyedi, az az újrahasznosítás sajátos módja.
 

Mi a személyes tapasztalatod azzal az állítással, hogy a művészeti rendszerben a művész idegen? Vagy eleve kódolt az idegenség?

 
ERŐS NIKOLETT
 
Az idegenség-mítosz azt a 19. századi romantikus művészképet idézi fel, ami akkor is inkább vágy, póz, Zeitgeist volt. Miért volna idegen? És ha már: ez kizárást vagy kívülállást jelentene? A művészeti intézmények tudnak élet- és művészetellenesen működni, erre ma itthon számos példa hozható. De ezek nem specifikusan a művészekkel bánnak el, hanem az emberekkel általában. Életidegen a működésük. Nem segítik azt (mert nem is ismerik), ami vállalt céljuk. Ez rendszerszintű, politikai, gazdasági probléma, nem művészet-specifikus. Szenved ettől az orvos és a tanárnő is. A művészek lehet, hogy nehezebben alkalmazkodnak rendszerekhez, mint sokan mások, de azzal a képességgel is rendelkeznek, hogy alternatívákat, külön utakat mutassanak fel. Nem romantikus szakadárokra gondolok, individuális kalandorokra, hanem katalizátorokra, avantgardistákra. Csakhogy itthon a művészek mintha kevésbé akarnának részt venni alternatív rendszerek, infrastruktúrák kiépítésében – az idegenség, a kívülállás sokszor felmentésként értelmeződik.
 

CSEH GABRIELLA
 
Idegennek érzem magam minden rendszerben. Ezért ösztönösen kerülöm, hogy része legyek bizonyos szintű rendszernek: szórakoztató azt gondolni, hogy az idegenség-érzésem miatt lennék művész. Vagy az még szórakoztatóbb, hogy ha művész akarok lenni, akkor először is el kell idegenedjek. Alap, hogy a saját tevékenységem megnevezése állandó gondot jelent. Így az is folyamatosan változik bennem, mi vagyok én egyáltalán? Művész? Fotográfus? 10 évig dolgoztam főállásban egy luxuscégnek...
 

TRAPP DOMINIKA

A saját mobilitás-történetemben kulcsfontosságú érzés az idegenségé. Ahogy megismertem mások életútjait – legyenek azok nagy távolságokat átfogók vagy egészen statikusnak tűnők –, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az idegenség-érzés elkerülhetetlen a művészet konstruált panoptikumában. Ahogy minden tudástermelés, úgy a művészetet leírni és értelmezni kívánó is korrumpálható: így válhatott meghatározóvá a zsenikultusz. Az a fajta művészetfelfogás, amely a tehetségre mint minden körülménytől független adottságra tekint, és a művészt kiválasztottként magasztosítja/árazza be a művészet piacán. Már a 20. század elejétől megfigyelhető az ezzel a felfogással kritikusan szembenálló művészeti aktivitás. A közelmúltban már önmaga paródiájába fordult át a szerzőség felszámolására tett hipokrita kísérletekkel. Talán az idegenség-érzet felszámolása kapcsolatban állhat az autonómia megélésével: a rögeszmét kiolthatja az illúzió.
 

BAJUSZ ORSOLYA
 
A kutatásaim is azt bizonyítják, hogy nincs jó vége annak, ha mindent a politikának rendelünk alá. Ne a farok csóválja a kutyát. Ne politikai lobbik fizetett komisszárjai takarózzanak azzal, hogy művészetet csinálnak – bennfentesek lesznek, uralják a terepet. A politikában alap, hogy hátba szúrnak. A művészethez elengedhetetlen a bizalom. Lényegileg máshogy működnek, más mezők.
 
Ugyanakkor művészként nem olyan egyszerű elfordulni a társadalmi közegben való munkától. Technológiák, médiakánonok változtak meg. A befogadás és érzékelés is. Nem lehet visszamenekülni valami dohos intézmény falai közé, és nem is érdemes. Az intézményeket inkább arra kéne használni, hogy akár a piac, akár a politika logikájától védjék a művészetet. Nagy csapda a társadalmi közeget, az emberi kapcsolatokat és viszonyokat médiának, eszköznek használni, ez szociopátia. Viszont a művészek alapvetően jóindulatúak, és ez egy szűk közeg, magas belépési küszöbbel, ezért a belső kohéziója alapvető normák betartására ösztönöz embereket. 
 
Ha a politikában használnak embereket eszköznek, annak súlyosabb következményei vannak. Ezért is elengedhetetlen lenne ma nagyobb hangsúlyt fektetni az autonómiára, vagy legalább a pártpolitikától való távolságtartásra.