Beszélgetés Szegedi Tamással
„Felelős roma hősöket akarunk megmutatni”
Szegedi Tamás színész, drámainstruktor, tréner, a Független Színház tagja. A Goethe Intézet évek óta több projektben is dolgozott már együtt a Független Színházzal. A Rikárdó csakazértis kifőzött valamit rendezvénysorozat keretében a színház társulata által közösen kidolgozott 56-os roma hősök interaktív városi sétához egy kedvcsináló kisfilmet forgattunk Szegedi Tamás főszereplésével. A színésszel 2020 novemberében Pócsik Andrea készített interjút.
Mikor szólítottak meg először „roma művészként”? Milyen élmény kapcsolódik hozzá? Ehhez képest a mostani helyzetedben mit jelent ez? A jelenlegi munkáidban, felkérésekben változott-e a helyzet?
Először is nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert jó elgondolkodni róla. Az első ilyen élményem nagyon korai: nem is színészként, hanem színjátszóként szerepeltem egy félamatőr társulatban. Ekkor szólítottak meg „roma színészként”, egy kereskedelmi Tv-csatorna műsorában, úgy 2005 körül. Monokon játszottam egy Rómeó és Júlia előadásban, s a hírértéket az emelte, hogy roma Rómeó szerepel a színpadon. Ezzel próbálták a figyelmet felkelteni. Miközben akkor éppen nagy sajtóvisszhangja volt annak az esetnek, amikor egy idős bácsi áramot vezetett a kerítésébe a gyümölcstolvajok ellen. A háziőrizetbe helyezett férfit a monoki polgármester fogadta az otthonába, és beadványokat fogalmazott meg a törvény módosítására a magántulajdon fegyveres védelmének bevezetéséhez. Ez a társadalmi környezet önmagáért beszél. Ez volt az első ilyen, amikor a bulvár logikája szerint „roma művész” voltam. A másiknak a pontos dátumát is megmondom: 2013. március 13., mert ma hajnalban a videót is visszanéztem. Kíváncsi vagyok, tudod-e, mi volt ez.
2013… nem, nem tudom.
Romakép Műhely. Oláh Norbi szervezte a programot, ő ültetett le Nyári Oszkár színésszel, Balogh Rodrigó rendezővel, a fiatalok tehetséggondozásáról volt szó egy korábbi dokumentumfilm (A kor szelleme, r.: Kékesi Attila, 1998 ) és a Tollfosztás (r.: Illés Márton, 2011) kapcsán. Ez volt az első beszélgetés, amelyben az útkeresésem megfogalmazódott, részben erre irányultak a kérdések. Ekkor alapítottam egy társulatot, az Affér Budapestet. Meghatározó pillanat volt.
Mi is pontosan? Maga a beszélgetés kerete (a roma fiatalok tehetséggondozása színházi eszközökkel) vagy Oláh Norbi kérdéseinek a jellege?
Mindkettő, de inkább az utóbbi. Ő fordult hozzám először őszintén és pontosan megfogalmazva olyan kérdéseket, amelyek épp foglalkoztattak: mit is jelent cigány emberként ebben a közegben dolgozni. Akkor még nem voltam ennyire tudatos, de ami érlelődött bennem, az az önreprezentációnak a meghatározása: romaként minden annak számít, amit csinálok. Az Örökvirág c. előadás rendezése is, amelyben nincsenek roma szereplők, motívumok. Akkor nem túl felkészülten, mégis megfogalmaztam, hogy egy cigány alkotó munkájának a minősége leválik a származásáról. Egy színházi előadás nem attól lesz jó, hogy egy cigány ember rendezte. Hanem attól, hogy erős üzenet, szakmaiság, megfelelő tapasztalat, jó összmunka adódik össze. Viszont mindebben benne vagyok én is. Ha én nyíltan vállalom a származásom, akkor ez roma önreprezentáció. S ha mindez erős hatást gyakorol a befogadóra, ha működik az előadás, mert egyetemes értékeket közvetít, akkor ezt rajtam keresztül teszi.
Ez egy nagyon pontos meghatározása lehet a roma művészetnek. Ha a közelmúltat vesszük számba, az utóbbi évek tevékenységeit, amelyek nagyon szorosan kötődnek a Független Színházhoz, lehet-e mégis arról beszélni, hogy a roma kultúra elemei, a roma tematika túlsúlyba került a munkáidban?
Talán a legfontosabb említeni azt a darabot, bábelőadást, amely most kerül újradolgozásra „Madarakból lettünk” munkacímmel. Ez egy tizennégy éves, állami gondozásban élő kisfiúról szóló báb- és mesejáték. Ebben vállaltan cigány eredetmondából indultam ki, és egy olyan konfliktust helyeztem a középpontba, amit én magam is megéltem a saját identitáskeresésemben. Itt is egyetemes emberi értékek megfogalmazása foglalkoztat, emellett nagyon erős a késztetésem, hogy a roma kultúrkincsből merítsek, elsajátítsam, a birtokában legyek. Hiszen az, hogy ösztönösen érzem, az nem egyenlő azzal, hogy birtoklom is, mert csak úgy vagyok képes továbbadni. Ebben a késztetésben nagy szerepe van az oktatásnak. A Független Színháznál már két éve vagyok oktatási programok vezetője. Értékvezérelt roma hősök történeteit igyekszünk eljuttatni olyan fiatalokhoz, akik maguk is roma származásúak, de nincsenek az életükben megfelelő minták. Ezek a cigány gyerekek is a televízión, az Interneten keresztül kapják a számtalan negatív információt a saját közösségükről, s mindennek identitásromboló hatása van. El akar attól távolodni, amiről csak rossz hírek veszik körbe. Ennek ellensúlyozásaképpen felelős, dönteni képes roma hősök történeteit akarjuk megmutatni nekik. És nyilván a nem cigányoknak is, akik ugyanúgy ki vannak téve a sztereotip véleményformálásnak. Az egyik workshopon elhangzott egy zárszó, miszerint a résztvevőnek könnyebb feladata lett volna, ha a rossz tapasztalatairól kérdezzük: abból rengeteget tudott volna mondani. Ám mégis jó volt megtapasztalnia, milyen jó megtalálni a pozitív hősöket, hiszen ha erre kérdezünk rá, ezekről lesz szó.
A Független Színház tehát egy ideálisnak mondható alternatív intézményes keretet, alkotóműhelyt biztosít, ám a hatását tekintve egyelőre mégsem képes rendszerszintű változásokat előmozdítani. Hogyan látod a színházi nevelés súlyának növekedését strukturálisan?
Pont a napokban készült el egy 38 oldalas esettanulmány, amit a trénerképzésről írtam (a szakdolgozatom óta nem írtam ennyit, de ma már azt mondom, bárcsak az is erről szólt volna). A Független Színházban kaptam ugyanis olyan feladatokat, olyan terepet a munkához, amelyen ez megvalósulhatott. Ezeket a tapasztalatokat minden olyan szervezetnek ajánlom, akik fiatalokkal foglalkoznak. A legfontosabb eleme talán, és ezt is a Független Színházban tanultam meg, hogy a munka során elkövetett hibákra ne negatívumként tekintsünk, hanem lehetőségként a fejlődésre. Egy olyan tatabányai cigány nemzetiségi iskolában tanítok lovári nyelvet, ahol a 99 %-os roma gyerekanyag van, s nem akarták szegregátumként kezelni, ezért átalakították. Itt is alapvetően a drámainstruktori hátteremre építek. Ezért igazán mázlistának tartom magam: hiszen értékvezérelt roma hősök történeteit viszem roma fiatalokhoz és mindemellett hőstörténeteket gyűjtök be tőlük. Gátlások nélkül beszélgetnek velem a számukra fontos történésekről. Itt nincs helye az önsajnálatnak, a pozitív élményeket gyűjtjük, s rádöbbenünk, hányféle hős él a környezetünkben. De bárhogyan is nézek magamra, trénerként, alkotóként, színházi szakemberként, tudom, hogy ki kell jönnöm abból a szűk skatulyából, amit számomra a cigányság jelent. Kell, hogy általános érvényű tudást megfogalmazzak, olyat, ami hozzám kötődik és hozzátesz ahhoz a szakmához, amit gyakorlok. Erre is jó terep a Független Színház, de itt vagyok tíz éve, szintet kell lépnem. Saját szempontomból is, és azért is, hogy az ő további munkájukhoz hozzáadhassam. Ezért kell nemzetközi közegben is megmutatkoznom. Nem a saját önmegvalósításom miatt, hiszen a mostani munkáimban teljes embernek érzem magam, s egyáltalán nem mellőzött alkotónak. Inkább arra van igényem, hogy a munkáimat szélesebb körben használják. Ezek hatására, én hiszek benne, viszonylag rövid idő alatt tud változni az emberi együttélés. Ezért sem zavar, ha túlsúlyba kerülnek a munkáimban a cigány témák, hiszen ezzel tudom segíteni ezt a folyamatot. Az viszont fontos, hogy mindezt a színházi szakma is visszaigazolja. Például úgy, hogy van egy rendező ismerősöm, aki negyedévente átbeszéli velem a terveit, próbafolyamatait: szakmai tanácsokat kér a színházi nevelésről.
Visszatérve a rendszerszintű változáshoz: két olyan ad hoc, ám fontos példa jutott eszembe, akik a kortárs roma művészeti, kulturális élet meghatározó, progresszív vonalát képviselték Magyarországon: mindketten külföldön élnek. Junghaus Tímea kurátor, a Gallery8 alapítója ma Berlinben igazgatja a romák nemzetközi kulturális intézetét (ERIAC), André Jenő Raatzsch kortárs művész pedig a heidelbergi dokumentációs központban került fontos beosztásba. Ha választás elé kerülnél, mit tartanál hasznosabbnak: tovább dolgozni azon, még ha korlátozott eszközökkel is, hogy Magyarországon a módszereitek minél szélesebb körben használatba kerüljenek vagy nemzetközi elismertséget szerezni, és ezzel megerősödve visszatérni, becsatornázni a kapcsolatokat, tudást a hazai munkafolyamatokba?
Tulajdonképpen bármelyiket választanám, egyikben sem lennék hiteles. Ilyen értelemben és – bármilyen hülyén hangzik – hazafi vagyok. Nekem fontos, hogy a szellemi értékek hazai platformon szülessenek meg, s eljussanak azokhoz, akiket nehéz elérni el a megfelelő kulturális produktumokkal, periférián élnek és lassan igényük sem lesz rá. Ahhoz viszont, hogy megtapasztaljam, miképp működnek külföldön a hasonló programok, ahhoz ott kell lenni. De nekem az a fontos, hogy lássak más rendszereket, mi működik, mi nem, s tudjam adaptálni azokat. Olaszországban ismerek hasonló projektet a miénkhez, szeretném látni, monitorozni, mit hogyan csinálnak, mennyire tartják eredményesnek. De azt hiszem, én sosem leszek külföldön elismert színházi nevelési szakember, egy kíváncsi muksó leszek, aki aztán feldolgozza itthon a tapasztalatait, és beépíti a periférián élőkkel folytatott közös munkába.
