Velencei Építészeti Biennálé
AZZAL DOLGOZNI, AMI VAN

Vajon mi marad egy biennáléból? Például építőanyag a 18. Nemzetközi Építészeti Biennáléhoz Velencében: a német pavilont ugyanis 2023-ban teljes mértékben az előző biennálén felhasznált anyagokból építik fel. A pavilon kurátora az „Arch+” építészeti folyóirat, valamint a Summacumfemmer és a Büro Juliane Greb építészeti irodák. Az interjúban Anh-Linh Ngo, az „Arch+” főszerkesztője beszél arról, mi volt számukra a fontos a munkájukban.

Ngo úr, Ön 2023-ban egy nagy csapat élén a német pavilon kurátora a Velencei Építészeti Biennálén. Milyen megfontolások alapján indult a projekt?

A munkánk kezdetén azt a kérdést tettük fel, hogy vajon mi marad az olyan nagy események után, mint a művészeti vagy építészeti biennálé. Mi marad, ha bezárnak a pavilonok, az installációkat lebontják, és a látogatók, akárcsak a művészek, elutaznak?

Ez olyan kérdés, amely valószínűleg minden kurátort foglalkoztat…

Mi azonban egészen konkrétan kérdeztünk rá, kifejezetten az anyagokra fókuszálva. Tehát: mi marad egy nagy esemény után az anyagokból olyan városokban, mint Velence? És megállapítottuk: szemét, tonnaszámra.  Ez elgondolkodtatott bennünket. És még ha a dologi síkot el is hagyjuk, és az urbanisztikai következményeket vizsgáljuk, a városra és környékére nézve a biennáléhoz hasonló események néhány pozitív hatás mellett sok negatív fejleménnyel járnak: felhajtják az árakat, kommercializálják a tereket, helyiségeket, megdrádítják az ingatlanokat. A helyiek pedig egyedül maradnak tevékenységünk eme következményeivel. Ezért azt határoztuk el, hogy csak olyan dolgokat akarunk csinálni, amelyeknek értékük van – tehát megmaradnak, hasznosak és fontosak a helyi emberek számára.

Hogyan épültek be ezek az előzetes megfontolások a pavilonon végzett munkájukba?

A koncepciónknak az lett a mottója: „Open for Maintenance – Átépítés miatt nyitva”. Ezzel egy másik perspektívát nyitunk a fenntarthatósági vitában: egyrészt szakítanunk kell az építészetben azzal a gyakorlattal, hogy mindig lebontsunk valamit és újat építsünk helyette – erről egyébként már széles körű párbeszéd folyik. Mi azonban egy társadalmi vitát is társítunk ehhez: ha a meglevő épületek megőrzéséről beszélünk, akkor azokról a munkafolyamatokról is meg kell emlékeznünk, amelyek egyébként háttérbe szorulnak az építészettel szemben. Itt az épületek karbantartására, javítására és takarítására gondolok. Ezek is hozzájárulnak az épített terek létrejöttéhez, még akkor is, ha ezek a tevékenységek sokszor láthatatlanok. Azért működünk együtt a Goethe- Institut Performing Architecture programjával, hogy az Institute of Radical Imagination nevű csoporttal a egy nyelvi performanszot mutassunk be kulturális és szolgáltató ipar dolgozóival közösen. Munkánk fontos része, hogy a gondozási munka ezen vonatkozásait láthatóvá tegyük.

Milyen szerepet játszanak ebben az eddigi biennálék már említett maradványai?

Munkánk másik aspektusa azzal foglalkozik, mit kezdhetünk a ránk maradt dolgokkal: ami az erőforrásokat illeti, a jövőben nem indulhatunk ki egyszerűen abból, hogy majd minden a rendelkezésünkre áll. Még inkább vissza kell fogni magunkat, és azzal kell dolgoznunk, ami már megvan, talán már fel is dolgozták, amibe már elég sok energiát és munkaerőt fektettek. Ezért azt mondtuk, hogy nem fogunk új anyagokat Velencébe vinni a pavilonhoz.

Ez hogyan fog működni?

Úgy, hogy a helyben fellelhető anyagokkal dolgozunk, vagyis a múlt évi képzőművészeti biennálé hulladékanyagával. Amikor kiderült, hogy idén mi leszünk a kurátorok, rögtön felvettük a kapcsolatot a tavalyi biennálé ötven pavilonjával és kiállításával, és végül körülbelül negyventől kaptunk is maradék anyagokat. Ezt csapatunk a képzőművészeti biennálé vége után összegyűjtötte, majd vízi úton és a velencei hidakon át a német pavilonhoz szállította és elraktározta. A fenntarthatóság nem a vasárnapi prédikációkon múlik, hanem kemény fizikai munkával jár, és sok időbe kerül.

És ezzel a hulladékkal fognak Önök dolgozni?

A „hulladék” szótól ebben a vonatkozásban szívesen elbúcsúznék. A pavilonunkkal épp azt szeretnénk világossá tenni, hogy ezeknek az anyagoknak az esetében nem szemétről van szó, hanem inkább spóliákról – hogy ezt a művészettörténeti szakkifejezést használjam, tehát kiállításokból, épületekből megmaradt tárgyakról. Ezek az anyagok részei voltak egy kulturális termelésnek, művészeti installációknak, kiállítási építményeknek, és mi szeretnénk ezt az értéket továbbadni. Véleményünk szerint a jövő építészetére vonatkozó viták egyik fontos kérdése az lesz, hogyan tudunk kreatív módon bánni azzal, amit szemétnek szokás nevezni.

Visszatérve a megemelkedett ingatlanárak témájához – mit tudnak ezzel kezdeni a világturizmus egyik fővárosában?

Először is, nem akarjuk azt a benyomást kelteni, hogy mindentudók vagyunk. Nem arról van szó, hogy elmegyünk Velencébe a zsebünkben a fenntarthatóság kérdéseinek megoldásával, afféle Best Pactices „made in Germany” formájában. Nem, a problémák globális természetűek – és sok megoldás már jelen van helyi társadalmakban. Itt is azzal dolgozunk, ami Velencében már adott: felépítettünk egy olyan hálózatot a helyi civiltársadalmi kezdeményezésekből, amely a társadalmi és ökológiai fenntarthatóság kérdéseivel foglalkozik.

Milyen kezdeményezések ezek?

Például az Assemblea Sociale per la Casa, amely a városhoz való joggal és a velencei lakáskérdéssel foglalkozik. A lakók száma folyamatosan csökken Velencében, most már csak 50 ezren vannak. És miért? Mert az emberek többsége a szárazföldre költözik. Nem telik nekik saját szülővárosukra, amely teljesen elturistásodott. Ugyanakkor több száz városi kézben levő lakás áll üresen azzal az indokkal, hogy nincs pénz a felújításukra. Itt lép közbe az Assemblea, mégpedig úgy, hogy ezeket az üresen álló és pusztuló lakásokat átveszi. Hasonlóan ahhoz, ahogy a nyolcvanas években a kreuzbergi házfoglalók Berlinben „kézbe vették” az elfoglalt házakat. Ezeket a megoldásokat szeretnénk erősíteni azzal, hogy beillesztjük őket a biennálé nemzetközi körképébe.
 
Még egyszer feltenném az elején elhangzott kérdést: mi marad az idei pavilonból, Ön milyen reakciót vagy fogadtatást kívánna?

A legnagyobb hatás, amelyet elérhetnénk, az lenne, hogy megmutathatnánk a biennálénak mint intézménynek, hogy van lehetőség az erőforráspazarlás csökkentésére. Ki lehetne jelölni egy raktárat, amelyben a kiállítások egész anyagát megőriznék és leltároznák, hogy a jövőbeli kurátorok igénybe vehessék. Lehetne csinálni hozzá egy digitális segédeszközt, egy virtuális leltárkönyvet, amelyben minden anyagot felsorolnak. Mi most éppen egy ilyen eszközön dolgozunk – jó lenne, ha ezzel példát tudnánk mutatni.

És Ön szerint mi az esélye egy ilyen gondolkodásbeli változásnak?

A biennálé nagy és régi intézmény, amelynek megvan a maga lebonyolítási módja és időbeosztása. De ha csak egy kicsit is hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy valami elinduljon, és ne csak gondolatilag provokáljunk, hanem kézzelfoghatóvá is tegyük a megoldásokat– akkor már megérte.