Beszélgetés Almut Wagnerrel
Egyre több a kollektív struktúra

Beszélgetés Almut Wagnerrel, a müncheni Residenztheater fődramaturgjával és helyettes intendánsával.
 

Munkája során több ízben találkozott a magyar színházzal: előbb a Bonni Biennálé, később a Bécsi Ünnepi Hetek keretében rendszeresen járt Budapestre előadásokat nézni. Jelenleg ön megbízott igazgató és vezető dramaturg a müncheni Residenz Theaterben, ahol Eugène Labiche bohózatát, «A Lourcine utcai affér» novemberben mutatja be Dömötör András. Elmesélné, hogy esett a választásuk a magyar rendezőre?

Valóban, abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy a kilencvenes évek közepétől nyomon tudtam követni a magyar színházat. A magyar színház mindig is ragyogó teljesítményekre volt képes, mind a kivételes rendezők jóvoltából (hadd említsem példaként Ascher Tamást, Schilling Árpádot és Mundruczó Kornélt, sajnos nő nincs köztük), mind pedig a kitűnő színészcsapatok révén Budapesten, de vidéken is. A magyar színházi kultúra, akárcsak a nagyszerű irodalom, mindig is rendkívül gazdagnak tűnt számomra.

Mi, Andreas Beck intendáns teamje, akkor figyeltünk fel Dömötör Andrásra, amikor a Bázeli Színházat látogattuk meg. Joël László személyében volt ott egy svájci háziszerző, aki írt nekünk egy darabot. András kortárs darabok gondos és pontos rendezésével tűnt ki, de klasszikus anyagokat is egyéni látásmóddal dolgozott fel – nemcsak rendező, szerző is volt. Így kezdődött az együttműködésünk. A Lourcine utcai affér már a harmadik közös munkánk. Biztosak vagyunk abban, hogy ezen a francia bulvár-vígjátékon is rajta hagyja a kézjegyét, szívesen alámerül az abban vázolt polgári társadalom mélységeibe, és ezeket nagy kedvvel ábrázolja a színpadon. Hogy magyar, annak a kiválasztásban nem volt különösebb jelentősége, de azért ez a tény majd szerepet játszik a rendezésben; például a család szolgálólánya nem német vagy francia cseléd lesz, hanem magyar, akit a társulat egyik tagja, Barbara Horvath, játszik – neki a magyar a második anyanyelve.

Hogy látja, van-e valami elvárás egy külföldi rendezővel szemben, annak ellenére, hogy esetleg nem ismeri behatóan a német kultúrát, a belső társadalmi ellentmondásokat, vitákat?

Mindig keressük azokat a művészeket, akik egyéni látásmóddal nyúlnak anyagokhoz és darabokhoz, és nem pusztán reprodukálják a német színház ismert esztétikáit és tartalmait. Ebben olykor (persze nem feltétlenül mindig) segíthet, ha külföldről érkeznek, egy másik színházi hagyományból, egy másik társadalmi környezetből. Sok esetben nyereséget jelent a társulatnak, de a dramaturgiai vagy színpadi munkának is, ha valaki nincs beágyazva a német színházi világba, és néhány ponton megkérdőjelezi a megszokott folyamatokat. Ebből adódhatnak súrlódások, amelyek vitákhoz vezethetnek, de lehet, hogy valami újat, örömtelit jelent a résztvevők számára – de mindenképp egy kölcsönös tanulási folyamatot. Ezt főleg a struktúrákra értem, mivel az adott országban zajló társadalmi vitákról ma már sokkal tájékozottabbak vagyunk, mint korábban. Egy példa: egy fiatal lengyel drámaíró, Beniamin M. Bukowski, aki a nemrég elindított, „Világ/színpad” nevű nemzetközi szerzői platformunk első évében volt a vendégünk Münchenben, itteni kutatásai során rátalált egy helyi eseményre: egy ismeretlen férfi néhány éve felgyújtotta magát a Marienplatzon, tettének pontos okaira azóta sem derült fény. Az eset nem hagyott mély nyomokat a müncheniek emlékezetében. Bukowski Marienplatz címmel nagyon személyes darabot írt a látványos és megindító öngyilkosságból, és Dömötör András kitűnő előadást csinált a színdarabból.

A külföldi vagy különleges témájú darabok színpadra állítása néha egyenesen megköveteli, hogy külföldi rendezőket szerződtessünk, akik jobban értenek ahhoz, amiről szó van. Példaként a Bitchest hoznám fel, Bola Agbaje kétszemélyes színdarabját, amelynek a londoni Nemzeti Színházban volt az ősbemutatója. Nagyon tetszett nekünk a dinamikája, jó színészeink voltak hozzá, úgyhogy lefordíttattuk. Két fiatal brit nőről szól, egy fehérről és egy feketéről, akiknek a barátsága többek között rasszizmus-tapasztalatok miatt veszélybe kerül. Mindenképp szerettünk volna olyan rendezőt találni, aki szó szerint otthon van ezeknek a fiatal nőknek az életvalóságában, és azt jól át is tudja adni a német közönségnek. Nagyon örültünk, hogy Philipp C. Morris személyében meg tudtunk hívni hozzánk egy olyan londoni rendezőt, aki ezt a feladatot a személyes tapasztalataira támaszkodva kiválóan meg tudta oldani.

De egyébként is egyre több társulat ölt nemzetközi jelleget. Joe Hill-Gibbins brit dráma- és operarendező például gyakran dolgozik együtt Johannes Schütz díszlettervezővel. Így akart a nagy-britanniai rendezéseiben kicsit „európaibb” lenni – de német nyelvterületen szintén vannak közös munkáik. Ez egyfajta kölcsönhatás. Ugyanez mondható el Dömötör Andrásról, aki nagyon gyakran dolgozik Sigi Colpe német látványtervezővel.

Hogy látja, mi a jelenlegi német színházi trend, merre tolódott a hangsúly az elmúlt öt évben?

A német színház az utóbbi években olyan színházzá fejlődött, amely új darabok és anyagok (regények, filmek) segítségével a rasszizmus, a gendervita és a kolonializmus témáját vizsgálja. Gyakran azonban nem klasszikus értelemben vett színdarabok jönnek létre egyértelműen azonosítható szerzővel, hanem olyan projektek, amelyekben a rendező és/vagy a társulat tekinthető szerzőnek; egyre több a kollektív struktúra. Ez leginkább a fiatalabb generációra igaz. A színház mindig is közös produkció volt, de a magányos zseni képe a tapasztalataim szerint amúgy is mindinkább háttérbe szorul.

Ha klasszikus darabokat veszünk elő, nagyon tudatosan rákérdezünk a szerepek mögött levő klisékre. Történhet ez átírással, de a szereposztással is. Ma már széles körben elfogadott, hogy Peer Gynt, Hamlet vagy Faust szerepét nő is játszhatja – illetve fordítva, férfi színész is lehet Heilbronni Katica.

Szokott külföldön rendszeresen színházat nézni vagy fesztiválokon részt venni?

A járvány előtt sokat utaztam. Ez a gyakorlat megváltozott, ritkábbak és célzottabbak lettek az utazások.

Van-e hatása a kritikának Németországban az alkotókra, illetve a közönségre?

Közvetve igen. Csakhogy a színházakhoz hasonlóan a kritika is átalakulóban van. Az „adáshelyek” egyre fogynak, nagyobb értük a harc. Azt látom, hogy a kritikusok egyre kevesebbet utaznak, és kevesebb újat tudnak „felfedezni”, és így a fókuszpontot is át kell helyezniük. Nemcsak a hely kevesebb, hanem a felkészülésre fordítható idő is. Az adott színházi este pontos leírása háttérbe szorul, ezért a halk szavú, differenciált munkáknak kisebb az esélyük, hogy írjanak róluk a kritikusok, mint azoknak, amelyek közvetlenül és hangosan valamilyen álláspontot fogalmaznak meg, vagy valamilyen speciális esztétikát képviselnek.

Az a benyomásom, hogy a kritikusok egy része szívesen beleszólna a dolgokba, a politikai vagy művészi döntésekbe. Pedig nem ez lenne a dolguk – kivéve a fesztiválokat, mint például a berlini Színházi Találkozót, ahol egy kritikusokból álló zsűri állítja össze a programot.

Van-e valami tanácsa a fiatal magyar színházi alkotók számára?

A tanács, amelyet én nemcsak fiatal magyar művészeknek adnék, így hangzik: vállaljátok saját magatokat. Legyen önálló véleményetek, olvassatok sok régi és új darabot. Merjetek új dolgokat felfedezni. Lépjetek túl a saját közösségetek horizontján. És ne féljetek a szórakoztatástól. A színháznak nagyon hiányoznak azok a fiatalok, akik vígjátékot akarnak és tudnak rendezni. Egy vígjátékkal sok mindent el lehet mondani a világról.


Almut Wagnerrel Keszthelyi Kinga dramaturg beszélgetett.