Szemrevaló | Berlin Alexanderplatz
Burhan Qurbani a hontalanságról: „A trauma köti össze őket”

Berlin Alexanderplatz
© 2019 Sommerhaus

Az idei Szemrevaló filmfesztivál nyitófilmje a „Berlin Alexanderplatz“ (2020). Burhan Qurbani rendező a „Berlin Alexanderplatz” történetet posztkolonialista kontextusba helyezte, melyben a strukturális hatalmi különbségek kérdését feszegeti.

taz: Qurbani úr, „Berlin Alexanderplatz” című filmjének alig néhány nappal a hanaui szélsőjobboldali merénylet után volt a premierje a Berlinalén. A mozikba a koronavírus miatt csak most került a film, amikor a Black Lives Matter mozgalomnak köszönhetően ismét több szó esik a rasszizmusról. Mit gondol az időzítésről, miután hét évig dolgozott a filmen?

Burhan Qurbani: Furcsa déjà vu-érzésem van. Eddig mindhárom filmemnél ez volt: mire kijöttek, nagyon időszerűek lettek. A „Shahada” lényegében Sarrazin nagy botrányt kavart könyvével (Németország felszámolja önmagát) egy időben jött ki. Az „Ifjak és erősek” premierje idején 40 ezer ember vonult az utcán, mert akkortájt alakult meg a Pegida és a Legida. Nem valami kellemes déjà vu. Mert nem azért csinál az ember filmet, hogy hosszászóljon egy vitához, hanem azért, hogy vitát indítson.

De nem lehet, hogy előnye is van, ha a közönséget a Black Lives Matter foglalkoztatja, és akkor a német klasszikus regény megfilmesítésében egy fekete bőrű Franz Biberkopffal kerül szembe?

Úgy vélem, a filmet sokkal figyelmesebben nézik meg most, mint ahogy két hónappal ezelőtt tették volna. Időközben az emberek – remélhetőleg – alaposabb ismereteket szereztek a migrációról, a strukturális rasszizmusról, úgyhogy a filmet teljesen új módon tudják elemezni, sokkal élesebb lehet a vita. Ezt én vállalom.

Filmjének főszereplője, Francis, akit Welket Bungué játszik, Bissau-Guineából menekült Németországba, és egy berlini parkban drogot árul. Mennyi maradt meg Döblin regényének Franz Biberkopfjából?

Sok minden. Elsősorban a trauma köti össze őket. Az egyik az első világháborúból jön, a másik fekete – ami ebben a világban szintén traumatizáltságot jelent, legalábbis a nyugatiban – és hontalan. Mindketten Berlinben vannak, de nem igazán részei Berlinnek. A fehér Franz Biberkopf a társadalom aljához tartozik. Francis az én filmemben egy illegális menekültszálláson lakik, valahol a város szélén. Mindketten a hübrisz bűnébe esnek: azt hiszik, bekerülhetnek a társadalom közepébe. És ez mindkettejüknek csak akkor sikerül, amikor metaforikusan meghalnak.

Reinhold alakjában egy nagyon túlrajzolt gonosztevő áll Francisszal szemben. A filmet nézve végig az az ember érzése, hogy Francis, aki mindig azt hangoztatja, hogy „jó akar lenni”, pusztán Reinhold miatt nem tud jó útra térni. Miért volt olyan fontos Önnek ez a nagy kontraszt?

Ha az ember egy fekete főszereplőről és annak fehér ellenfeléről forgat filmet, akkor az egy kicsit több, mint egy gengszterdráma. Akkor az egy posztkolonialista történet lesz. Akkor ott szó lesz a feketék és fehérek viszonyáról, az első és a harmadik világról, tehát a strukturális hatalmi különbségekről is. És Reinhold az úgynevezett első világ csábítását személyesíti meg. Kezdettől a nyugati materializmus ígéretével csábítja a menekültszálláson lakó férfiakat, a tévével, az autóval, a lakással, a nővel – hogy neki dolgozzanak.

Később a filmben Francis veszi át ezt a szerepet, hogy egykori szálláshelyén új dílereket toborozzon.

Igen, és ehhez más szavakat használ, saját perspektíváját, hogy ugyanúgy becsalogassa a férfiakat a rendszerébe. Reinhold alkirálya lesz. Ez is gyarmati szerep, a „divide et impera” elve szerint. Az uralkodó kiválaszt valakit az elnyomott népből, és a rendszerének részévé teszi, hogy az aztán engedelmességre bírja a többieket.

Ebben a kontextusban az Éva nevű mellékszereplő perspektíváját is érdekesnek tartom: ő fekete bőrű német, sokkal privilegizáltabb, mint Francis, és sokkal kritikusabb szemmel tekint a német társadalom rasszizmusára.

Az a monológ, amelyet Eva a Francisszal való ágyjelenetben elmond, a legszemélyesebb dolog, ami tőlem benne van ebben a filmben. Én persze nem fekete vagyok, de filmesként próbálok rátalálni a kollektív tudatalattira, kifejezni azt az érzést, hogy idegen vagyok, kopogtatok, és nem jutok be. És mint valamiképpen mégiscsak színesbőrűnek, menekültek gyermekének az a személyes traumám ebben az országban, hogy jobban beszélem a nyelvet, mint sok német, egész életemben tanultam a történelmet és a társadalmat és a társadalmi kontextust, és a telefonban teljesen fehérnek tűnök. De hogy a külsőmtől soha nem lehet eltekinteni, hogy az rögtön előtérbe kerül, ha személyes találkozásra kerül sor.

Az egyik jelenetben Francis azt kiáltja oda egy csoport ujjongó menekültnek: „Én vagyok Németország!” Egy másik jelenetben Berta, egy transznemű személy ünnepélyesen kijelenti: „Mi vagyunk az új németek.” Meg kell mondanom, vegyes érzésekkel néztem ezeket a jeleneteket.

Miért?

Egyfelől becsülöm őket, mert az AfD legnagyobb rémálmát tükrözik vissza. Másfelől felmerül bennem a kérdés: nincs itt pozitív színben feltüntetve a nacionalizmus?

Én inkább patriotizmusról beszélnék. Izgalmasnak tartom, mennyire rosszul értelmezik ezt a szót Németországban. Szinte már ki se lehet mondani. Vagy olyan szélsőjobboldali alakok mondják ki, mint Björn Höcke.

Megvannak az okai, amiért a patriotizmusnak nincs jó híre Németországban.

Persze, ugyanakkor nagyon nagy hatalmú szó. Hihetetlenül sok mindent mozgásba hoz az emberekben, jó és rossz irányba is. Számomra azt jelenti a patriotizmus, hogy tanulmányozom az ország történetét az összes árnyoldalával, és ami azután történt. „Az emberi méltóság sérthetetlen. Annak tisztelete és védelme minden állami hatalom kötelessége.” Ezt mondja az NSZK alaptörvénye. És akkor nyugodtan mondhatom, hogy alkotmányos patrióta vagyok. Elvitatom tőlük a szót.

Mire kell Önnek ez a szó?

Gondolatilag még nem jutottam el odáig, hogy azt mondjam: nem kellenek határok, nem kell nemzet. Ehhez vagy túl öreg vagyok, vagy túl rugalmatlan. Elvégre olyan világban élek, amelyben a határok egyszerűen a valóság részei. És amíg nem találnak ki jobbat, próbálok ragaszkodni a nemzet számomra érvényes eszményképéhez, ahhoz, amely az emberi méltóságot minden más érték fölé helyezi.

De hiszen Francis útja a filmben azt példázza, hogy a menekültek szükségképpen az illegalitásba kényszerülnek. Hogy a német alaptörvény első paragrafusa a valóságban nem mindenkire érvényes. Lehet, hogy a filmje radikálisabb, mint Ön?

A film hipotézis, soha nem erőszakolnám rá a közönségre a véleményemet. Rendben van, ha a film radikálisabb, mint én. És persze az alaptörvény nem a mindennapi valóság. De elvi érvényessége nélkül senkik vagyunk. Ezért hangzik úgy a végső követelés: én vagyok Németország, én itt vagyok. Azért jöttem, hogy maradjak.