Interjú Esther Kinskyvel
„Szeretek idegen lenni valahol“

Esther Kinsky, a kortárs német irodalom egyik legsokoldalúbb és legjelentősebb alakja szeptemberben ellátogatott a budapesti Goethe-Institutba, ahol Bán Zsófia írónővel beszélgetett.

Esther Kinsky prózaírásaiban és lírájában olyan emberi történetek jelennek meg, melyek elválaszthatatlanok az őket körülvevő természettől. Legújabb, „Rombo” (2022) c. kötetéért elnyerte az idei Kleist-díjat, és jelölték a Könyvdíjra is. De nem ez lesz az első elismerés, amiben részesül, elnyerte többek között 2020-ban a W.G. Sebald irodalmi díjat, 2018-ban pedig a Lipcsei Könyvvásár díját is. Szerzői munkássága mellett (elsősorban) lengyel nyelvből fordít szépirodalmi alkotásokat, 2019 óta pedig a Német Nyelvi és Költészeti Akadémia tagja.

Olvassák el interjúnkat az írónővel!
 

Rombo című könyve az 1976-os olaszországi földrengéssel foglalkozik. Mi hívta fel a figyelmét erre a témára, és miért választotta az elbeszélésnek ezt a formáját?

A környéken való hosszabb tartózkodásaim során figyeltem fel arra, hogy ez a téma valahogyan állandóan jelen volt, éppúgy, mint a kollektívan elszenvedett trauma emléke is. Engem különösen annak a mikéntje érdekelt, ahogyan beszélnek róla az emberek, ahogyan megfogalmazzák az ijedelmüket és a félelmet, úgy egyéni élményként, mint csoportosan, falunként, utcánként, városnegyedenként, stb. Ez az emlékezésnek két nagyon eltérő módja, mindenki más szavakkal írja le azt, ami történt, ugyanakkor megvan a közös tapasztalat konszenzusa is, amely inkább csak nagyvonalakban manifesztálódik, és amely aztán az egyéni tapasztalat fent említett szilánkjai révén válik igazán érdekessé.

Könyve rengeteg információt tartalmaz a geológiáról, a növény- és állatvilágról, valamint az érintettek élettörténetéről. Milyen módon dolgozott, milyen kutatásokra, előzetes ismeretekre volt szükség?

A geológia már régóta érdekel, azóta, amióta megkezdtem a legutolsó verseskötetem előmunkálatait, amely a paláról, mint kőzetről szól. A természetről való írás terminológiája is foglalkoztat, és ugyanez vonatkozik az ornitológiára és a botanikára is. A geológiának azonban van egy különleges dramatikája, ráadásul a geológia kapcsán mindig felvetődik a kérdés, hogy miként írnak az emberek olyan dolgokról, amelyek olyannyira kívül esnek a számukra megtapasztalható időtávon. A kőzettörténet olyan hatalmas, hogy az ember a félszeg megnevezéseivel olyan apró hozzá képest, mint egy homokszem. A felkészülés során egyszerűen sokat olvastam, de azért kaptam tanácsot és támogatást is, mégpedig a bécsi Szövetségi Földtani Intézet egyik tudósától.

Ami az emberek történeteit illeti, ezeknek egy nagyon kis hányada valóban hiteles, és valós emberekhez köthető, nagyrészt inkább számtalan különböző beszélgetésből álltak össze, vagy éppen falukrónikákból, amelyek néhány hegyvidéki völgyben a mai napig élő hagyománnyal rendelkeznek.

A Rombót jelölték a Német Könyvdíj esélyeseinek Longlistjére is. Mit gondol, mennyiben befolyásolja a siker a jövőbeli munkásságát, illetve változtatja meg a művészi szabadságról alkotott elképzelését?

Nos, a Rombo már nem került be a hat legesélyesebb könyvet felvonultató rövid listára, így ez a kérdés is érvényét vesztette. Illetve mi is a siker? A Német Könyvdíj mint elismerés nem különösebben érdekes számomra, jó a kiadóknak és a könyvszakmának, de ritkán alapszik az irodalom mélyebb megértésén. Valójában nagyon elégedett vagyok azzal a sikerrel, amely megadatott a számomra, elég jól meg tudok élni az írásaimból, és ez minden, amit szeretnék, mert ez biztosítja azt a szabadságot, hogy folytathassam a munkát és az írást. Nem vagyok bestseller író, erre a szerepre sem a témáim, sem az írásmódom nem tesz alkalmassá, ezért nagyon örülök annak a fokú függetlenségnek, amellyel rendelkezem, anélkül hogy kompromisszumokat kellene kötnöm.

Mind az irodalomban, mind a művészetben nagyon termékeny, és széles érdeklődési körrel rendelkezik: fordít és ír, de foglalkozik fotókkal és filmekkel is. Hogyan definiálná saját magát?

Nem akarom definiálni magam. Számomra az íráson és a nyelvvel való foglalkozáson van a hangsúly, de sokat jelent számomra a fotózáshoz, mint tevékenységhez köthető tapasztalat is. A nyelv és a fotóművészet az artikulációnak és a világgal való foglalkozásnak két olyan formája, amelyek újra és újra érintkeznek a munkáim során. Imádom a filmet (a moziban), de én magam még soha nem forgattam. A látás viszont minden tekintetben befolyásolja a munkámat, ez a legfontosabb. Különböző országokban élt már, köztük Magyarországon is. Mi motiválja arra, hogy egy bizonyos lakóhelyet válasszon? És miért jött Magyarországra és ott éppen Battonyára?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyszerűen kipróbálhatom a különböző országokat és lakóhelyeket. Az ember idővel így elszokik egy bizonyos otthon gondolatától, illetve attól, hogy kifejezetten valahová tartozónak érezze magát. Ez tágítja a látásmódot, én szeretek idegen lenni valahol. Magyarország már régóta érdekelt, a nyelv, illetve az a mód, ahogyan az élet a művészetben artikulálódik.
Battonya teljesen véletlenül jött, igazából inkább tévedésből kerültem oda, aztán viszont annyira elbűvölt! Egyértelműen Magyarország volt számomra az az ország, amely a legnagyobb hatással volt a munkámra, a látás(mód)omra, az írásomra és fényképészetemre is. Ezt nem lehet analitikusan megmagyarázni. A politikai helyzet nagyon megrémít, különben azonban minden bizonnyal szívesen térnék vissza Magyarországra.