Köszönőbeszéd
Salman Rushdie: Bárcsak a béke lenne a díj

Köszönöm Önöknek, hogy itt vannak – Mike Josef főpolgármester úr (csodálatos bevezető szavak), Robert Habeck és kollégái a kormányból és a szövetségi, tartományi parlamentekből, és természetesen Önök mind, akik távolabbról, közelebbről eljöttek, hogy itt állhassak Önök előtt. És mélységesen hálás vagyok ezért a nagy díjért, amelyet már régóta ismerek és becsülök, anélkül hogy bármikor arra gondoltam volna, hogy egyszer majd keresztezi az utamat, és amelynek eddigi díjazottjai – akik közül néhányan ma itt jelen vannak – mind kivételes személyiségek. Hálám legnagyobb mértékben a díj zsűrijének tagjait illeti, és a zsűri elnökét, Karin Schmidt-Friderichset. Köszönettel tartozom továbbá Daniel Kehlmann-nak, akit íróként csodálok. Boldoggá tesz, hogy az új regénye megjelenésével kapcsolatos teendői közepette időt szakított arra, hogy megtartsa ezt a nagyszerű laudációt. Ezenkívül szeretném leróni tiszteletemet ez előtt az épület előtt, amelyben ma összegyűltünk. Igazi kiváltság a szabadság jelképének számító Szent Pál-templom falai között megszólalni. 

És most engedjék meg, hogy belekezdjek egy mesébe. Volt egyszer két sakál, Karataka, a nevet úgy fordíthatnánk: óvatosság, és Damanaka, ez azt jelenti: bátorság. Az oroszlánkirály, Pingalaka udvartartásának második körébe tartoztak, de becsvágyók voltak és ravaszok. Egy napon hangos ordítás riasztotta fel az oroszlánkirályt az erdőben, de a sakálok tudták, hogy csak egy szökött bika ordított, tehát nem olyasmi, amitől egy királynak félnie kellene. Megkeresték a bikát, és rábeszélték, hogy kísérje el őket a királyhoz, és ajánlja fel neki a barátságát. A bika félt ugyan az oroszlántól, de beleegyezett, és így az oroszlán és a bika barátok lettek, a sakálokat pedig a hálás uralkodó előléptette az első körbe. Sajnos az oroszlán és a bika ezt követően olyan sok időt töltött beszélgetéssel, hogy az oroszlán elhanyagolta a vadászatot, és az állatok az udvartartásában éhezni kezdtek. Így hát a sakálok meggyőzték a királyt arról, hogy a bika terveket sző ellene, a bikát pedig arról, hogy az oroszlán meg akarja őt ölni, ezért az oroszlán és a bika harcba kezdett egymás ellen, és a bika belehalt. Mindenkinek jutott bőségesen hús, és a sakálok még inkább beférkőztek a király kegyeibe, mert figyelmeztették őt a bika fondorlataira; de az összes többi erdőlakó szemében is nőtt a tekintélyük – csak a szegény bika szemében nem, mert ő halott volt, és fenséges táplálékául szolgált mindenkinek. 

Röviden összefoglalva ez a kerettörténete a „Pancsantantra” című ötrészes állatmese első és leghosszabb részének, melynek címe: „Hogyan keltsünk viszályt barátok közt”. A „Háború és béke” című harmadik rész – a címet később egy másik, jól ismert könyv használta fel – a varjak és baglyok veszekedését írja le, ahol egy áruló varjú álnoksága a baglyok vereségét és megsemmisülését okozza. A történet egy változatát felhasználtam a „Victory City” című regényemben. 

Mindig is ellenállhatatlanul lenyűgözött, hogy a „Pancsantantra” történetei nem moralizálnak. Nem prédikálnak jóságról, erényről, szerénységről, tisztességről vagy visszafogottságról. A ravaszság azonban, a csel, a stratégia és az amoralitás gyakran minden akadályt legyőz. És nem mindig a jók győznek. (Egyébként sem világos többnyire, hogy ki a jó.) Emiatt a modern olvasó meglepően aktuálisnak találja ezeket a történeteket, ugyanis mi, modern olvasók, a morálnélküliség, a szégyentelenség, az árulás és a ravaszság világában élünk, és nagyon sokszor már nyert a gonosz. 
„Honnan jönnek a történetek?” – kérdezi az ifjú Hárún a történetmesélő apjától a „Hárún és a mesék tengere” című regényemben; a válasz lényegi része így hangzik: más történetekből jönnek, a mesék tengeréből, amelyen mindannyian hajózunk. De hozzá kell tennem, hogy nem ez az egyetlen eredetük. Bennük vannak még a történetmesélő saját tapasztalatai, nézetei a világról és a korról, amelyben él: a legtöbb történet gyökere azonban más történetekben van, úgy lehet, számos más történetben, amelyek kapcsolódnak egymáshoz, egyesülnek és változnak és folyton új történetekké alakulnak át. Ezt nevezzük fantáziának. 

Engem mindig is inspiráltak a mitológiák, a mondák és mesék, de nem azért, mert csodák fordulnak elő bennük – beszélő állatok, mágikus halak –, hanem mert igazat tartalmaznak. Vegyük Orpheusz és Eurüdike történetét, a „Talpa alatt a föld” egyik fontos inspirációs forrását, amelyet alig száz szóval el lehet mesélni, és amely még sűrített formájában is sok témát érint a művészet, a szerelem és a halál viszonyát illetően. Így azt kérdezi: legyőzheti-e a szeretet a művészet segítségével a halált? És talán azt válaszolja: nem győzi le a halál a művészet dacára a szeretetet? Vagy azt mondja, hogy a művészet a szeretetről és a halálról szól, de mindkettőt felülmúlja, mivel halhatatlan történeteket formál belőlük. Alig száz szó, de elég mélyértelmű ahhoz, hogy regények ezreinek adjon inspirációt.

A mítoszok tárháza igazán hatalmas. A görögök, természetesen, de az észak-európai Prózai Edda és az Edda-dalok, Ezópusz, Homérosz, a Nibelungok gyűrűje, a kelta legendák, valamint Európa három nagy mondavilága: Franciaországé a Nagy Károlyhoz kapcsolódó történetekkel, Rómáé, amely a világbirodalom körül forog és Nagy-Britannia mondavilága, tehát az Artus királyról szóló legendák. Itt Németországban a Jakob és Wilhelm Grimm által gyűjtött meséket lehetne megemlíteni. Mielőtt azonban ezeket a történeteket hallottam volna, Indiában a „Pancsatantra” meséivel nőttem fel, és mindig, amikor – mint most is – két írói projekt között vagyok, ezekhez a ravasz, álnok sakálokhoz és varjakhoz és társaikhoz térek vissza, hogy megkérdezzem tőlük, legközelebb melyik történetet meséljem el. Eddig még nem okoztak csalódást. Mindaz, amit nekem a jóról és annak ellentétéről tudnom kell, a szabadságról, fogságról és konfliktusról, benne van ezekben a történetekben. Ha azonban a szerelemről van szó, akkor – bevallom – másfelé kell fordulnom.  És itt állok tehát ma, hogy átvegyem a Békedíjat, és azt kérdezem, mit mond nekünk a mesék világa a békéről? 
 
Nincsenek jó híreim. Homérosz azt mondja nekünk, hogy béke csak a háború évtizedei után lesz, tehát akkor, ha lerombolták Tróját, és mindenki, aki fontos volt nekünk, rég halott. Az északi mítoszok azt mesélik, hogy a béke csak a „Ragnarök” után jön el, az istenek vége után, ha az istenek legyőzték régi ellenségeiket, de önmagukat is elpusztították. Németül ezt úgy mondják: „Götterdämmerung”, ami sokkal pontosabb, mint az angol Twilight of the Gods. A „Mahabharata” és a „Rámájana” is azt mondja, hogy a béke véres árat követel. És a „Pancsatantra” úgy véli, a békét – a baglyok halálát és a varjak győzelmét – csak árulással lehet elérni. De hagyjuk el egy pillanatra a múlt legendáit, és vessünk egy pillantást ennek a nyárnak az ikerlegendáira – természetesen a „Barbenheimer” néven emlegetett mozisikerduóra gondolok. Az „Oppenheimer” arra emlékeztet, hogy csak akkor lett béke, amikor ledobták a két atombombát, a Little Boyt és a Fat Mant Hiroshimára és Nagaszakira; a másik sikerfilm, a „Barbie” pedig azt adja tudtunkra, hogy tartós béke és háborítatlan boldogság még egy olyan világban is, ahol minden nap tökéletes, és minden este Girls’ Night van, csak rózsaszínű műanyagban lehetséges. 

És mi most egybegyűltünk, hogy a békéről beszéljünk, miközben innen nem messze háború tombol, egy olyan háború, amely egyetlen ember zsarnoksága és hatalom- és hódításvágya indított el, egy szomorú narratíva, mely nem ismeretlen a német közönség előtt. És Izraelben és a Gázai övezetben egy másik konfliktus is kirobbant. A béke jelen pillanatban egy ópiumpipa füstjében megképződő káprázatnak tűnik számomra. Még a béke szó jelentésében sem tudnak megállapodni a küzdő felek. Ukrajna számára a béke több, mint az ellenségeskedések vége. A béke számukra – és ennek így is kell lennie – az összes megszállt terület visszaadása és szuverenitásának garantálása. Ukrajna ellensége számára a béke Ukrajna kapitulációját jelenti és annak elismerését, hogy az elveszített területek idegen kézen maradnak. Ugyanaz a szó, két kibékíthetetlen jelentés. A béke Izrael és a palesztinok számára még távolabbinak tűnik. 

Békét nehéz teremteni és nehéz találni. 
 
És mégis arra vágyunk, nemcsak a nagy békére egy háború végén, hanem a kis békére is a saját magánéletünkben, békére önmagunkkal és a magunk kis világával. Walt Whitman számára a béke olyan volt, mint a nap, amely lesüt ránk: 
 
Ó, igazi béke napja! Ó, sebes fény! 
Ó, te szabad és eksztatikus! Ó, amit én itt vágyakozva megéneklek! 
Ó, a világ napja felkel vakítón és magasra 
hág – és te is, ó, én ideálom, biztosan 
felkelsz! 

Whitman „ideálja” a béke volt. Akkor hát csatlakozzunk hozzá, és nyilvánítsuk ki mi is – itt ezen a nagyszerű helyen összegyűlve –, hogy a béke, bármilyen nehéz is megtalálni, bármily lehetetlennek tűnik is megőrizni, hogy ez a nehezen meghatározható valami mindennek ellenére nagy értékeink közé tartozik, amelyet szenvedélyesen keresnünk kell.

A szüleim mindenesetre ezt gondolták, amikor „Salman”-nak neveztek el, ugyanis a név gyökere tartalmazza a salamat főnevet, amely azt jelenti: „béke”. A „Salman” jelentése: „békés”. És én tényleg csendes, derék, szorgalmas fiú voltam, békés a nevem szerint, békés a természetem szerint. A bajok később kezdődtek. De magamat mindig ilyennek láttam. Még akkor is, ha felnőtt életemben ez másképp alakult. 
* 
Kétségtelen, a mesék hatást gyakoroltak műveimre, de egy békedíjban is határozottan van valami mesés. Nekem egyébként tetszik a gondolat, hogy maga a béke a díj, hogy a zsűri csodát tud tenni, netán valami fantasztikusat – bölcs jótevők zsűrije, olyan végtelenül nagy hatalmú, hogy évente egyszer, és semmi esetre sem többször, egyetlen embert, és semmi esetre sem többet, egy egész évnyi békével jutalmazhat meg. Egy valóságos, áldott, tökéletes békével, nem a triviális, pusztán kielégítő paix ordinaire-rel, hanem a kiváló évjáratú Pax Frankfurtianával, abból egy egész évre valóval, zamatos, palackozott, ingyen házhoz szállítva. Ez olyan jutalom lenne, amelyet boldogan elfogadnék. Még az is eszembe jutott, hogy írnék erről egy történetet: „A férfi, aki díjként békét kapott”. Úgy képzelem, hogy ez egy faluban történik, talán az évenkénti nagyvásár alkalmával. Megtartják a szokásos versenyeket, kié a legjobb pite és a legjobb sütemény, a legjobb görögdinnye, a legjobb zöldség, ki találja el, milyen nehéz a sertés, azonkívül szépségverseny, táncverseny és énekverseny. Tarkára festett lovaskocsin érkezik a faluba a vándorkereskedő, aki kopott kabátjában kissé a csavargó szélhámosra, Marvel professzorra emlékeztet az „Óz a nagy varázsló”-ból, és közli, ha megengedik neki, hogy minden versenyben ő hirdessen eredményt, akkor a valaha volt legjobb jutalmakat adja át. „A legjobb jutalmak! – kiáltja. – Gyertek közelebb. Tessék, csak tessék!” És akkor az egyszerű falusi emberek közelebb mennek, és a kereskedő kis palackokat ad át a nyerteseknek, a palackokon olyan feliratokkal, hogy Igazság, Szépség, Szabadság, Jóság és Béke. A falu lakói csalódottak. Szívesebben láttak volna készpénzt, de a vásárra következő évben furcsa dolgok történnek. Miután kiitta a maga kis palackját, az igazságdíj nyertese azzal dühíti fel és hozza zavarba a többeket, hogy mindenkinek töviről-hegyire elmondja, mit tart róla. A falusi szépség, amint kiissza a jutalmát, még szebb lesz, legalábbis saját szemében, ugyanakkor elviselhetetlen hiúság vesz rajta erőt. A szabadság szabados viselkedése megdöbbenti a falubelieket, akik arra a következtetésre jutnak, hogy a palackokban valamilyen erős mámorító ital lehet. A jóság szentnek nyilvánítja magát, de persze mindenki elviselhetetlennek tartja. És a béke mást se csinál, csak ül egy fa alatt, és mosolyog. De mivel annyi dühítő dolog van a faluban, ez a mosoly is dühítő. Mikor aztán egy év elteltével újra vásár van a faluban, és ismét megjelenik a vándorkereskedő, elzavarják. „Takarodj innen! – kiabálják a falusiak. – Nem kellenek a díjaid. Egy kolbász, egy sajt, egy darab sonka vagy egy csillogó érme egy piros szalagon. Ezek normális díjak. Olyat akarunk.” 
* 
Lehet, hogy megírom ezt a történetet, lehet, hogy nem. De mindenképp illusztrálni tud a maga könnyed módján egy komoly témát, mégpedig azt, hogy bizonyos tulajdonságok, amelyek – ebben egyetértünk – az erények közé tartoznak, bizonyos szemszögből és a valódi világra gyakorolt hatásuk alapján terhessé válhatnak. Italo Calvino „A kettészelt őrgróf”, „Il Visconte Dimezzato” című könyvében a főhőst egy csata során egy ágyúgolyó kettévágja. Mindkét rész életben marad, egy tapasztalt orvos bevarrja a sebeket, de hamarosan kiderül, hogy a kettészelt őrgróf nemcsak testileg, hanem morálisan is két részre szakadt; az egyik rész hihetetlenül jó, a másik hihetetlenül rossz. Megtudjuk azonban, hogy mindkét rész hasonló károkat okoz a világban, és mindkettőt egyformán nehéz elviselni, míg a részeket újra össze nem varrja ugyanaz a tapasztalt orvos, így az őrgróf testileg újra egyszeri, morálisan azonban plurális lesz, azaz: ember. 
* 
Sok-sok éven át megengedte nekem a sors, hogy igyak a Szabadság palackból, és akadálytalanul megírjam azokat a könyveket, amelyek eszembe jutottak; és most, röviddel a huszonkettedik könyvem megjelenése előtt, azt kell mondanom, huszonegy alkalommal megérte és jó élettel ajándékozott meg, ahogy az egyetlen munkát végeztem, amelyet épp magam elé tűztem. Az egyetlen megmaradó kivétel esetében, a negyedik regény publikálásakor megtanultam – mint sokan közülünk –, hogy a szabadság kiprovokálhatja a szabadság ellenfeleinek ugyanolyan erős és ellentétes reakcióját, de azt is megtanultam, hogyan bánjak ezzel a reakcióval és hogyan folytassam legjobb képességeim szerint a művészi munkámat ugyanolyan szabadon, ahogy mindig is törekedtem rá. Ezenkívül azt is megtanultam, hogy más írók és művészek is, aki ezt a szabadságot gyakorolták, szembekerültek a szabadság ellenfeleinek hatalmával, röviden: megtanultam, milyen veszélyes lehet meginni a szabadság borát. Ez azonban még inkább szükségessé, fontossá és nélkülözhetetlenné tette, hogy ezt a szabadságot megvédelmezzük, amit én más hasonló gondolkodásúakkal együtt erőim szerint igyekeztem is megtenni. Bevallom, voltak olyan időszakok, amikor inkább a békeelixírt választottam volna, és szívesebben töltöttem volna azzal az életem, hogy egy fa alatt ülök boldogan mosolyogva, de hát nem azt a palackot adta nekem a vándorkereskedő.

Olyan korban élünk, amelyről nem gondoltam, hogy nekem át kell élnem, olyan korban, amikor a szabadságot – főleg a vélemények szabadságát, amely nélkül nem létezne a könyvek világa – minden oldalról reakciós, autoriter, populista, demagóg, félművelt, nárcisztikus és tisztelettelen hangok támadják, olyan korban, amikor a művelődési intézmények és a könyvtárak cenzúrának és ellenségeskedésnek vannak kitéve; amelyben szélsőséges vallások és bigott ideológiák kezdenek az életnek olyan területeire behatolni, ahol semmi keresnivalójuk nincsen. És még progresszív hangok is vannak, amelyek támogatnak egy újfajta bien-pensant-cenzúrát, amely az erényesség látszatát kelti, és amelyet sokan, főleg fiatalok, erénynek is tartanak. Balról is és jobbról is el akarják tehát nyomni a szabadságot, öregek is, fiatalok is. Ilyen eddig még nem volt, és az új kommunikációs formákkal, mint az internet, csak még bonyolultabbá válik a dolog, mivel a jól megcsinál honlapok a maguk rosszindulatú hazugságaival ott állnak közvetlenül az igazság mellett, ezért sok ember számára nehéz őket megkülönböztetni. Ezenkívül a közösségi médiumokban napról napra visszaélnek a szabadsággal, hogy átengedjék a csőcseléknek azt a terepet, amiből ezeknek a médiumoknak a milliomos tulajdonosai hasznot húznak, és amivel – úgy tűnik – egyre inkább megbékélnek. 

De mit tehetünk a vélemény szabadságának ügyében, ha ilyen sokféle módon élnek vissza vele? Továbbra is és új lendülettel azt kell tennünk, amit mindig is tennünk kellett: a rossz beszédre jó beszéddel felelni, a hamis narratívával jobbat szembeállítani, a gyűlöletre szeretettel válaszolni, és nem adni fel a reményt, hogy az igazság a hazugság korában is érvényre juthat. Minden áron védelmeznünk kell az igazságot, miközben azt a lehető legátfogóbban definiáljuk, ami azt is jelenti, hogy a szabad megszólalást akkor is védelmezzük, ha az sért minket, mivel egyébként nem is védelmeznénk a vélemény szabadságát. A könyvkiadók a véleményszabadság legfontosabb őrei közé tartoznak. Köszönöm a munkátokat, és kérlek benneteket, végezzétek még jobban, ha ez egyáltalán még lehetséges, legyetek bátrabbak, és engedjetek ezer és egy hangot ezer és egy módon megszólalni. 
Kavafisszal szólva: „Jönnek ma a barbárok”; és én tudom, a művészet a válasz a nyárspolgáriságra, a civilizáció a válasz a barbárságra: a kultúra háborújában azonban a művészek minden fajtája – filmesek, színészek, énekesek és, bizony, a könyv régi művészetének az emberei, akik évről évre Frankfurtban összegyűlnek, hogy ezt a művészetet támogassák és ünnepeljék –, ők közösen tudják megállítani a barbárokat még a kapuk előtt.  
*   Mielőtt fejtegetéseim végéhez érnék, szeretnék köszönetet mondani mindazoknak Németországban és azon túl, akik az ellenem tizennégy hónapja végrehajtott támadás után hangot adtak szolidaritásuknak és barátságuknak. Támogatásuk nekem személyesen és a családomnak is sokat jelentett, mivel megmutatta, továbbra is milyen szenvedélyes és elterjedt a hit a vélemény szabadságában itt is, meg a világ többi részén is. Az augusztus 12-i támadás után kifejezésre jutó felháborodás a részvét jele volt, de megmutatkozott benne az emberek felháborodása is – az Önök felháborodása –, hogy egy szabad társadalom legféltettebb értékét ilyen durva és brutális támadás érte. Mélységesen hálás vagyok a barátság tömeges kinyilvánításáért, és mindent meg fogok tenni, hogy ezután is kiálljak mindazért, aminek a védelméért Önök síkra léptek.

És ha most ezzel a Békedíjjal hazatérek, időt szakítok arra, hogy az említett elixírt megigyam, hogy békésen és boldogan mosolyogva leüljek egy fa alá. Nagyon köszönöm Önöknek.