Kafka és a sport
A nagy úszó

Franz Kafkát legtöbben Az Átváltozás, Az ítélet vagy A per zseniális írójaként ismerik, mások a gondosan kidolgozott, szentimentalista írásaiért tartják nagyra. Amit azonban sok Kafka-rajongó nem tud, hogy Kafka igen aktív életet élt. Nem csupán sokszor sportolt, hanem igazi sportőrültnek számított. Érdekesség, hogy dédunokaöccse, Martin Kafka a cseh rögbiválogatott edzője.

Franz Kafka gyakran tett hosszú sétákat, rengeteget kirándult, evezett a Moldván és teniszezett. Elsősorban a „müllerezésben” találta meg azt a sportágat, amellyel egyensúlyozni tudta terhes munkáját. A „müllerezés” egy huszadik század elején divatos sportág volt, amely annak kitalálójáról, Jørgen Peter Müllerről kapta nevét. A dán sportoló és tornatanár akkoriban írta meg bestsellerré vált könyvét Az én módszerem címmel. Ebben gimnasztikai- és légzőgyakorlatokat mutatott be, valamint a következőt ígérte: „Végezze el ezt a tizenötperces gyakorlatsort minden nap, hogy fitt és egészséges legyen!”

Kafka igazán lelkesedett az ötlet iránt, 1910-től kezdve éveken át minden este szenvedélyesen „müllerezett”, valamint sürgető jóindulattal ajánlgatta a módszert szeretteinek. Felice Bauerhez írt levelében így áradozik: „Legközelebb elküldöm neked Az én módszerem nőknek című könyvet, és te (mert megígérted, nemde?) lassan, szisztematikusan, gondosan, alaposan, minden nap elkezdesz „müllerezni”, és majd mindig beszámolsz róla nekem, amivel nagyon boldoggá fogsz tenni”. Minden nyomatékos ajánlás hiábavalónak bizonyult, Felice Bauert nem fertőzte meg a „müller-láz”

Egy másik sportág azonban sokkal nagyobb szerepet játszott Franz Kafka életében, mégpedig az úszás. Az úszás egész életében nagy szenvedélye volt. A lélekölő mindennapi munkájából Franz Kafka a szabadságérzetet adó vízbe menekült. Annyira fontos volt számára az úszás, hogy utazásai során mindig a helyi fürdők után érdeklődött. A prágai Szláv-szigeten lévő uszodában éves bérlettel rendelkezett, még akkor is, amikor már tuberkulózisban szenvedett.

Kafka életrajzára tekintve meglepő lehet, hogy ennyire ragaszkodott az úszáshoz. Édesapja rendszeresen elvitte a fiatal Franzot a kleinseitneri folyóparton található „polgári úszóiskolába”, ahol megtanította úszni. A Kafka család fejéről azonban fia később azt írta, hogy ő maga nem is volt úszó. Franz Kafka híres, apjának címzett levelében így ír erről:

„Emlékszem például arra, hogyan vetkőztünk gyakran együtt, egy kabinban. Én sovány, gyönge, vézna voltam, Te erős, nagy, terebélyes. Már a kabinban is szánalmasnak láttam magamat, éspedig nemcsak előtted, hanem az egész világ előtt, mert nekem Te voltál minden dolgok mértéke. Ha pedig aztán kiléptünk a kabinból, az emberek elé – én, a kis csontváz, a kezedet fogva, tétován, mezítláb csúszkálva a padlón, félve a víztől, képtelenül rá, hogy eltanuljam úszómozdulataidat, noha Te, jó szándékúan, ám valójában mélységes megszégyenítésemre, mindig újra bemutattad őket –, akkor végképp kétségbeestem, s az ilyen pillanatokban remekül egybevágott minden egyéb területen szerzett minden rossz tapasztalatom. Még a legjobban akkor éreztem magamat, ha olykor elsőnek vetkőztél le, én meg egyedül maradhattam a kabinban, elodázhattam a nyilvános fellépés szégyenét, amíg végre meg nem kerestél, s ki nem zavartál a kabinból. Hálás voltam Neked azért, hogy látszólag nem vetted észre nyomorúságomat, s büszke is voltam apám testére.”

Kafka sokkal rejtélyesebb módon dolgozta fel az úszás témáját egy töredékként fennmaradt szövegben, mint az apjának írt levélben. Az 1920 körül keletkezett prózai műben egy meg nem nevezett olimpiai bajnok történetét meséli el, aki világrekordot állított fel úszásban, majd az ezt követő ünnepségekre visszahozzák szülővárosába. Ott részt vesz egy ünnepségen, amelyet a sajátjának hisz, de hamarosan kiderül, hogy valójában minden az ellenkezője annak, amit gondol: A vendégek az úszó számára idegen nyelven beszélnek, és még a szülővárosa sem hirtelen a sajátja. Az olimpiai bajnok épp egy beszédbe kezd, mikor erre rájön, valamint azt is realizálja, hogy valójában nem tud úszni. Mindig is szerette volna megtanulni, de „nem volt rá lehetősége”.

Az egyidejűség kafkai logikájának része, miszerint ő az új olimpiai világcsúcstartó úszásban, meg nem is: „[...] megdöntöttem a rekordot, elutaztam a hazámba, a nevem az, ahogy ti hívtok, addig minden rendben van, de onnantól kezdve semmi sincs rendben, nem vagyok a hazámban, nem ismerlek és nem értelek titeket”.

A szöveg hirtelen ér véget, a „nagy úszó” – ahogy az elején nevezik – beszédének közepén. Kafka számára az úszás létszükségletté vált. Nem sokkal halála előtt még vágyakozva gondolt vissza a „polgári úszóiskolában” töltött pillanatokra. Az úszás mindennél jobban megadta neki azt az érzést, hogy szó szerint lubickolhat a szabadságban. Azon a napon, amikor orvosa azt javasolta neki, hogy hagyja abba a vízi sportokat szívproblémái miatt, azt írta Felice Bauernek: „... nem úszni, az nem lehetséges [...]”.