30 éves testvérvárosi kapcsolat
Berlin-Budapest
Idén 30 éves a testvérvárosi együttműködés Berlin és Budapest között. 1992. augusztus 28-án kötötte meg a két város az erre vonatkozó keretmegállapodást, aminek eredményeképpen átfogó tapasztalat- és információcsere alakult ki Berlin és Budapest között a városigazgatás, gazdaság, turisztika, kultúra, sport, ifjúságvédelem és oktatás területén. A történelmi és kulturális kapcsolat természetesen sokkal hosszabb múltra tekint vissza, erre reflektál írásában Dalos György, Berlinben élő neves magyar író és történész.
Nekem – hogy személyesen indítsam ezt a rövid eszmefuttatást – pályám során nem egy, hanem három Berlinnel volt dolgom. Diákkoromban hátizsákos turistaként jutottam el Kelet-Berlinbe, „piros” útlevéllel, amely csak a néhány évvel korábban emelt Falig volt érvényes. 1976-tól a lazuló magyar utazási szabályok jóvoltából „barna” passzussal megpillanthattam Nyugat-Berlint, 1984-85 ösztöndíjasként két évet tölthettem ott. A rendszerváltás után pedig a már újraegyesült városban, Berlinben négy évig igazgattam a Magyar Házat, s az óta itt is élek, földrajzi értelemben tehát megint „Keleten”. Az egykori Kelet-Berlinbe Budapestről, a Ferihegyi repülőtérről indultam a Malév vagy az Interflug járatain, mindaddig, míg 1979-ben ki nem utasítottak az NDK területéről, ottani ellenzéki és íróbarátaimhoz fűződő kapcsolataim miatt. Schönefeld tíz évig zárt övezet maradt számomra. Mindeközben Nyugat-Berlinben jelentek első német nyelvű könyveim, s ha kiadómmal személyes kapcsolatba kívántam lépni, ezt csak kerülő úton tehettem, Münchenből vagy Stuttgartból, ahonnan az Air France vagy a British Airways gépei Tegelen landoltak. A „Wende” után néhányszor Tempelhof-ról is eljuthattam Budapestre, ma pedig a BER „fapadosai” röptetnek oda-vissza a két főváros között.
A hidegháború több földrészen vezetett valaha egységes országok kettészakadásához – gondoljunk csak Korea és Vietnam „megduplázódására”. Ezeken a helyszíneken úgyszólván vonalzóval húzták meg az új államhatárokat, mit sem törődve a természeti és gazdasági adottságokkal, közös nyelvvel és kulturális hagyományokkal és a szétszakított családok sorsával. Németország 1949-es kettéválása ezen felül térképészeti abszurdumot hozott létre: az egykori német fővárosnak az NDK kellős közepén meghagyott nyugati felét. Nyugat-Berlin területe (480 km²) valamivel nagyobb volt, mint Kelet-Berliné (403 km²) és majdnem akkora, mint Budapesté (525 km²). Lakossága (2,2 millió) a Fal felhúzása után kétszeresen felülmúlta Kelet-Berlinét (1,2 millió). A fél város, amelyről a hivatalos keletnémet felfogás váltig hangoztatta, hogy „nem része a Szövetségi Köztársaságnak” a hatvanas években rohamos gazdasági fejlődésnek indult és hamarosan – talán éppen a Fal ellenhatásaként – európai egyik szellemi központjává is vált. Olyan hírességek éltek és dolgoztak itt hosszabb-rövidebb ideig, mint David Bowie, Witold Gombrowicz, Krzysztof Penderecki, John Cage, Jim Jarmusch és Ligeti György – egyébként talán ő határozta meg legpontosabban Nyugat-Berlin vonzerejét: „Szürrealista ketrec: akik belül vannak, azok a szabadok.”
A lassan liberalizálódó magyar szellemi élet hamar felfedezte magának e különös város vonzerejét. A Stasi már 1968 januárjában szigorúan titkos jelentésben panaszolja fel, hogy a budapesti Egyetemi Színpad, majd az Operettszínház vendégszereplésen járt a „tiltott városban”, a Freie Universität és az ELTE diákcserében állapodott meg egymással, a két város zeneművészeti főiskolája közös programokról tárgyalt, s a magyar filmek pedig előbb-utóbb megjelentek a Berlinálén. A hetvenes években azután újabb terep nyílt a két város szellemi együttéléséhez: a Berliner Künstlerprogramm keretében magyar írók egész sora, köztük Konrád György, Esterházy Péter, Nádas Péter, Szabó Magda, Kertész Imre tölthetett hosszabb időt, és dolgozhatott Nyugat-Berlinben – legtöbbjüknek nemzetközi hírneve is itt alapozódott meg.
Kellő szerénységgel úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Fal zártságát, mégoly icipici mértékben, ez a kulturális jelenlét is oldotta, bár az igazi rést az 1989-es határnyitás ütötte a szörnyű építményen. Az NDK összeomlásával pedig nem csak az össznémet sikertörténet válhatott valóra, hanem a negyven évvel azelőtt kettészakított város is egymásra talált, s immár több mint harminc éve szerves egészként működik. Ennek a folyamatnak logikus betetőzése volt az 1992-es testvérvárosi egyezmény, amelyet Eberhard Diepgen és Demszky Gábor kézjegyével mintegy szentesített.