Nádori Péter
Mit kezdhet a jog az álhírekkel?

Mind gyakrabban vetődik fel, hogy az álhírekkel szembeni küzdelemben a tárgykör új jogi szabályozására lenne szükség. A szabályozás azonban kétélű kard: védheti a közösséget a félretájékoztatástól, de a hatalom bírálóinak elnémítását, kriminalizálását is célozhatja. Ezért kulcsfontosságú, hogy a jogi szabályozás ne a tartalmi kérdésekre, hanem az álhírterjesztés eszköztárára összpontosítson.

A Google keresési adatai szerint a fake news kifejezésre a 2016-os amerikai választások napjáig világszerte nem sokan voltak kíváncsiak, egy héttel Donald Trump győzelme után azonban az álhírek témája iránt egy csapásra megugrott az érdeklődés – és nemcsak az Egyesült Államokban vagy a 2016. júniusi Brexit-népszavazástól megrázott Egyesült Királyságban. 2017 és 2018 és decembere között Brazíliában kerestek a leginkább a fake news-ra a Google felhasználói, és az első tízben van Szingapúr, a Fülöp-szigetek, Olaszország és Malajzia is.
 
Álhírekről általában akkor beszélnek, amikor egy meghatározott, aktuális politikai cél – leginkább a választások befolyásolása – szolgálatában, nagy mennyiségben jelennek meg dezinformációnak tekintett tartalmak különböző, gyakran tisztázatlan hátterű internetes oldalakon, illetve a közösségi hálózatokban (Facebook, Twitter).

Állami fellépés az álhírek ellen

2018 nyarán a brit parlament bizottsági vizsgálatot indított az álhírekkel kapcsolatban, mely azt állapította meg, hogy az álhírek a demokrácia alapjait veszélyeztetik. (Figyelemre méltó, hogy a helyi kormány néhány hónappal később úgy intézkedett: hivatalos dokumentumokban a nem kellően definiált fake news helyett a disinformation (félretájékoztatás) kifejezést kell használni.) Hasonlóan éles megállapításokat a világon sokfelé tesznek politikusok, szakértők, újságírók és választók.
 
Az amerikai Poynter Institute összesítése szerint 2018 októberéig harmincöt különböző ország kormányzata, illetve parlamentje lépett valamit az álhírek ügyében. Van, ahol a lakosság médiatudatosságának fokozását célzó kampány indult, máshol központi akciócsoport jött létre, hogy felderítse, ha a választásokat megpróbálják külföldről befolyásolni. Ugyanakkor több országban születtek már meg – vagy vannak előkészítés alatt – olyan jogszabályok, amelyek tiltják és büntetik a hamis információk közlését, terjesztését.

Cél a hiteles tájékoztatás védelme vagy a kritika elhallgattatása?

A francia parlament 2018 júliusában szavazott meg egy új szabályozást, mely a választási kampányok időszakában lehetővé teszi a hatóságoknak, hogy bírósági jóváhagyás birtokában letilthassanak manipulatívnak, szándékosan félrevezetőnek ítélt tartalmakat. Az Emmanuel Macron köztársasági elnök által kezdeményezett jogszabály az ellenzéki pártok, illetve a média nagy részének heves tiltakozását váltotta ki. Kritikusai szerint csak arra alkalmas, hogy megteremtse a közbeszéd kormányzati cenzúrájának lehetőségét.
 
Az álhírek terjedésére és kártékony voltára gyakran hivatkoznak olyan politikai vezetők is, akiket kritikusaik autokratának vagy radikális populistának tekintenek. Legalább tizenöt különböző „despota” követte már Donald Trump amerikai elnök példáját, és minősítette a hatalomgyakorlásának visszásságairól szóló beszámolókat, az ellenzéki sajtót fake news-nak. Számos országban fogadtak el az álhírek elleni védekezés szükségességére hivatkozva olyan jogszabályokat, amelyekről ellenzőik azt állítják: valódi céljuk az, hogy a hatalmon levő politikai vezetők kiirthassák a nyilvánosságból a rájuk nézve kedvezőtlen információkat.
 
A legtöbb jogrendszerben korábban is léteztek az úgynevezett rémhírterjesztést vagy a nemzetbiztonságot sértő közléseket tiltó jogszabályok, ám demokratikus körülmények között ezeket békeidőben jellemzően roppant ritkán alkalmazzák. Az „álhír-korszak” új jogi eszközei gyakran építenek ezekre a korábbi megoldásokra is.
 
A médiában dolgozók védelmével foglalkozó Committee to Protect Journalists kimutatása szerint 2017-ben világszerte 21 hivatásos újságíró került börtönbe valamilyen, álhírek közlését büntető jogszabály alapján.
 
Egyiptomban 2018-ban álhír terjesztése miatt két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték Amal Fathy emberjogi aktivistát, aki a Facebookon közzétett videójában szexuális zaklatások ellen tiltakozott. Fathy az ítélet előtt közel öt hónapot előzetes letartóztatásban töltött. Októberben egy, a kormány gazdaságpolitikáját bíráló könyv szerzőjét és kiadóját tartóztatták le ezzel a váddal.
 
Malajziában egy dán állampolgár volt az első, akit internetes álhírterjesztés vádjával bíróság elé állítottak. A tárgyaláson a vádlott kijelentette: hibázott, amikor azt az utóbb általa is hamisnak nevezett információt tette közzé a YouTube-on, hogy a helyi rendőrség késlekedve érkezett meg egy merénylet helyszínére.

A tájékoztatás szabadságának korlátai

A szerzőket, illetve a platformokat fenyegető, büntető jogszabályi megoldásokkal szemben felhozott leggyakoribb érv, hogy egy demokratikus jogrendszerben az állam, a kormányzat nem döntheti el, hogy mi igaz és mi nem. Ahol a kormányzat lehetőséget kap arra, hogy tartalmi alapon válogasson a hírek között, és egyes közléseket a társadalom számára elfogadhatónak, másokat kártékonynak minősítsen, ott veszélyben van a tájékoztatás és a közlés szabadsága.
 
Tény azonban, hogy ez az alapelv a leginkább szabadságközpontú demokráciákban sem érvényesül abszolút módon. Kivételesnek és/vagy különösen nagy súlyúnak tekintett esetekben „közérdekből” szinte mindenhol fellép az állam bizonyos közlések ellen. Ilyen eset az erőszakra uszítás, illetve a gyűlöletbeszéd. Az állam a polgári jogon keresztül is szankcionálja a hamis információk közlését és terjesztését: akiről valótlanságot állítanak, annak jogi védelmet nyújt. Az álhírellenes jogszabályok tehát nem példa nélküliek: az pedig megítélés kérdése, hogy a fake news-fenyegetés olyan kivételes eset-e, ami indokolhatja a kormányzati ellenőrzést, beavatkozást.
 
Az álhírek elleni jogi fellépéseket nem mindig kifogásolják a magukat a szólásszabadság elkötelezettjeiként bemutató szereplők. A Fülöp-szigeteken például az ellenzékből érkezett olyan törvényjavaslat, ami büntette volna, ha hivatalos személyek álhíreket terjesztenek. A – hamar elutasított – javaslat éle természetesen a populistaként számon tartott Duterte ellen irányult, akit kritikusai álhírek terjesztésével vádolnak.
 
Robert Mueller, a 2016-os Trump-kampány és az orosz kormány esetleges összejátszása után nyomozó amerikai különleges ügyész 2018 februárjában tizenhárom orosz állampolgár ellen emelt vádat. Őket azzal gyanúsítják, hogy részt vettek az Internet Research Agency nevű szervezet amerikai választók manipulálására irányuló közösségimédia-tevékenységében.
 
Az indonéz hatóságok 2018 áprilisában részben a liberális brit The Guardian című napilap tényfeltárásának eredményeit felhasználva csaptak le egy, az interneten működő iszlamista terrorszervezetre, amely a vádak szerint egyéb tevékenységei mellett álhírekkel igyekezett gyűlöletet szítani és destabilizálni az országot. A rendőrség tizennégy személyt tartóztatott le.
 
Az utóbbi két példa arra is rámutat, hogy bizonyos típusú álhírek elleni fellépéshez sok esetben egyáltalán nincsen szükség új jogszabályokra: az amerikai ügyész és az indonéz rendőrség minden további nélkül végezte a dolgát a létező törvények alapján.

Tartalom- helyett eszközkorlátozás

Az Internet Research Agency esete arra figyelmeztet, hogy a tömeges manipuláció elleni küzdelem eredményesebb lehet, ha nem a manipuláló tartalmakra, hanem a manipuláció eszközeire és módszereire összpontosít. Több országban állnak előkészítés alatt olyan jogszabályok, amelyek ezeket az eszközöket és módszereket helyeznék törvényen kívül.
 
Az Egyesült Államok szenátusa például 2017 ősze óta tárgyal egy törvényjavaslatról, ami átláthatóvá tenné, hogy a nagy internetes platformokon ki, mennyiért, milyen hirdetést vásárolt egy-egy kampányban. Az ír parlament és kormány 2017 decembere óta foglalkozik egy javaslattal, ami részben hasonló előírásokat tartalmaz: büntethetővé tenné az automatizált eszközök („botok”) bevetését az internetes politikai kommunikációban. Olaszországban pedig 2018 szeptemberében kilenc hónap börtönre ítéltek egy vádlottat, aki különböző álneveken írt hamis TripAdvisor-értékeléseket árult.
 
Ezeket a jogi megoldásokat is bőven érik kifogások – akár a szólásszabadság, akár a gyakorlati megvalósíthatóság szemszögéből –, de az biztos, hogy a tartalomalapú megközelítéseknél kevésbé kiszolgáltatottak az igazság körüli társadalmi megosztottságnak. Hogy Donald Trump jó elnök-e, az mindig is vitatott lesz; azt viszont, hogy egy cég futtatott-e húszezer álprofilt a Facebookon, vagy lehet bizonyítani, vagy nem. Ebből az is következik, hogy egy, a manipuláció eszközeit célzó szabályozás sokkal kevésbé alkalmas arra, hogy egyes emberek vagy médiumok, nézetek vagy vélemények elhallgattatását eredményezze.

Prognózis

Ahol a kormányok célja éppen ez, vagyis a kritikus hangok elnémítása, ott a fake news elleni küzdelem fókusza feltehetőleg továbbra is az egyes közlések tartalma és az egyes szerzők, esetleg a terjesztők felelősségre vonása lesz. Ahol a kormányok valóban a tömeges, szisztematikus manipuláció ellen kívánnak fellépni, ott a szabályozás fő csapása valószínűleg az átláthatóság megteremtésére és a megtévesztő gyakorlatok üldözésére irányul majd.